Az újranyitásról az elmúlt időszak nehézségeiről és az egyházközösség jövőjéről beszélgettem Galo Gábor plébániai kormányzóval.

Interjú, fotók: Lengyel Roland

A közösség hogyan élte meg az időszakot, amikor a vírushelyzet miatt nem lehetett a templomot látogatni? Hogyan és mivel készül az újranyitásra?

Sokunkat a Világ bármely pontján, úgy a Sajómentén is drámaian érintett az, hogy a közösségi életünk megrekedt és elmaradtak a találkozás örömei. Nekünk katolikusoknak az állandóság vasárnapról- vasárnapra mindennél fontosabb. A katolikus ember talán vasárnapról-vasárnapra él, azzal számolja az életnek a minőségét, hogy kissé megtud-e állni, mert annyi rögtönzés van a világunkban, annyi sok vibrálás. A békét adó és állandósult hit az életünkben gyermekkorunk óta egy oszlopot, egy pillért képez, hogy tudjuk tartósan megmaradni olyan viharok közepette is, amely világjárvány formájában immár másfél éve tombol.

Most új tavasz jön új remény, hogy visszatér még a fény! Ebben hinni akarunk!

A szomjúság érezhető volt már a kedves híveim részéről, ezért a találkozás örömét igyekeztünk körlevelekkel, egymásnak üzenve pótolni úgy, hogy egymásról tudva folyamatosan kapcsolatban maradjunk. Ezt a pangó időszakot, ezt az ürességet itt a plébánián arra használtuk fel, hogy az újranyitást követően megújult erővel tudjuk folytatni küldetésünket.

Egy úgynevezett „OÁZIS” programmal szeretnénk nekilendülni az új tavasznak, melynek keretében többek között egy közösségi teret alakítottunk ki a régi plébániánk új tetőszerkezete alatt. Ezáltal bővült a régi plébániánk fogadóképessége, mellyel már a szabad ég alatt is tudunk összegyűlni.

Ennek azért van jelentősége, mert még nem tudhatjuk, hogy mit hoz a nyár, de azt igen, hogy Mi magunkat, az ügyünket a jó Istent nem hagyhatjuk el!           

Öröm volt azt látni, hogy ebben a sok embert megviselő időszakban nem maradtunk segítő kezek nélkül. Önerőből tudtuk befejezni ezt az oszlopos, skanzen jellegű és remélhetőleg barátságokat létrehozó környezetet, mellyel kapcsolatosan igen nagy álmaink vannak.

Öröm volt azt is látni, hogy rengeteg kis gyermek van településünk templomának tornya körül. Pangó időszakban is templomunk rácsig ki volt nyitva. Szívmelengető érzés volt, hogy mennyi kisgyermekes szülő sétált el hozzánk, ahol a gyermekek szinte követelték szüleiktől, hogy eljöhessenek a templomkertbe, követelték, hogy felnézhessenek a toronyra.

Biztos, hogy van egy vonzása ennek a helynek, a megújult toronynak és plébániának, vagy akár a Rigó kutyának, de az említett vonzerő nem ok nélküli. Itt az emberek már 250 éve tömören imádkoznak. Itt a falak átvannak imádkozva. Itt születtek ünnepek, itt születtek házasságok, itt kaptak vigasztalást, itt leltek gyógyulást.

A régi plébániánkat a kezdet kezdetén ispotályos háznak nevezték, hogy Isten ügye mellett kedves nővérek haldoklókat, betegeket gondoztak. Van tehát földrajzi szempontból is valami megfoghatatlan gyógyító ereje, ami egy ősi szeget, ahol a templom tornya az égre mutat. Ez az égre mutatás ad egy biztonságot, hogy mindig nézzünk felfelé, viharban és vészben is egyaránt. Külön örömöm, hogy az iskolák újranyitása óta hittantermünkben a szabályok betartása mellett tudunk készülni az első szent áldozásunkra, ami 2021. május 30-án hoz 40 gyermek számára egy újulást, egy lelki élményt. Nagyon várjuk. 2021. év júniusának első szombatján szintén 40 fős létszámmal, de már kamasz korú magyar „leány és legény” fog bérmálkozni.

A 40-es számnak különös üzenetértéke van, hiszen ez a szám a teljességet szimbolizálja a Szentírásban. 40 évig tartott a pusztai vándorlás, 40 napig tartott az özönvíz, míg Urunk böjtéles is 40 napon át tartott nyilvános működése előtt, hogy valami új vegye kezdetét.

Mi is az OÁZIS programunk megindításánál számolunk a frissen bérmáltakkal és az újonnan lett első áldozóinkkal, de ugyanakkor szeretnénk a nyár folyamán a tavalyi évhez hasonlóan Szalézi nővéreket hívni, akik sajátos lelkületüknek és lelkesedésüknek köszönhetően akár 50 gyermek figyelmét is képesek lekötni. Felkészülten érkeznek és nem túlélik, nem elviselik, hanem hivatásuknak élve valódi lelki oázist készítenek elő az itt élő gyermekeknek.

A folyamatos újranyitásokkal párhuzamosan és az OÁZIS program részeként tervezzük, hogy templomunk legyen egyben kultúrmissziónak is helye, otthona. Megkereséseinkre komoly művészektől, - zenészektől kaptunk visszajelzést, akik szívesen eljönnének hozzánk. Ott, ahol a szó elakad, ott az zene még mindig tud utat törni és vigasztalást adni. Az Isten ebben a megközelítésben fény és zene, aki ezt a harmóniát belénk, emberekbe is belénk oltott, hogy kifejezze az Ő örömét. Ezekkel a tömény, de átgondolt tervekkel és szép vágyakkal készülünk az újranyitásra, hogy oltsuk azt a szomjúságot az emberekben, amit most már mindannyian érzünk.

Mit jelentett ebben a megváltozott körülményekben gazdag időszakban a hit ereje és milyen hatással volt az emberekre?

Sokan megtapasztaltuk azt, hogy ilyenkor nagyobb szüksége van az embernek meg inkább arra, hogy rádöbbenjen, hogy ki az, aki az életünket terelgeti. Ezekben az elakadásokban, helyzetekben az emberek kissé desztillálódtak, letisztultak. Ezzel kapcsolatosan Simone Weil szavai jutnak eszembe és most őt szeretném idézni:

„bárcsak megtanulnánk vágyni arra, amink van!”

Azt érzem, hogy a pangás időszaka sok hívőben megerősítette ezt a kívánalmat, ezt a gondolatot. Sokszor vagyunk olyanok sodródó világunkban, hogy a vasárnapi szent miséken való részvétel csupán kiegészítője az életünknek, de a szomjúság igazán olyankor érződik, amikor megvonnak tőlünk valamit.

Megható volt kérdés a hívektől, amik jöttek újra és újra: „mikor leszünk már ismét Együtt?”

Hogy miről is szól ez a kérdés? Nem másról, mint az ősi igényről. Ilyenkor vágyik az ember a terelgetésre. Nagyon érdekes párhuzamra szeretnék rámutatni a különböző időszakok vonatkozásában. Pár napja volt Szent György napja (2021. április 23.), amiről tudni illik, hogy akkoriban ezen a napon küldték ki a jószágot a legelőkre. Most a mi korunkban és az újranyitás időszakában szintén erre a napra esett a döntés, hogy a teraszok megnyitásával együtt megnyílik az újra találkozás lehetősége, öröme is.

Azt gondolom, hogy az emberek a jó pásztor hangját újult erővel és szomjúsággal fogják hallgatni. Akik majd ezt az interjút olvasni fogják, azokat is szeretném emlékeztetni arra, hogy járványok mindig voltak és arra is, hogy az emberek a járvány után megtértek. Fogadalmi szobrok, keresztek, szentháromság szobrok születtek és velük együtt életújulás jött el.

A jó Isten nem akarja ezeket a nehézségeket. Nem akarja a háborúkat, nem akar betegségeket. A jó Isten ezt megengedi. Ami igazán bonyolult kérdés az az, hogy ebből mit hozunk ki, hogy megértjük-e a belső jelzéseket és azt, hogy mennyire mulandó és esendő az ember. Kérdés, hogy megtaláljuk-e magunkban a belső kapaszkodót, mivel Isten bennünk él a szentlélek által, keresztségünk óta, illetve kérdés, hogy akarunk-e így újra kezdeni. Mert ilyenkor a legfontosabb, hogy javítsak magamon a járvány végére, mert csak így leszünk előrébb. Nem leszünk előrébb, ha nem születnek új megtérések, ha az ember a mindennapokban nem tud hálát adni mindannak amije van és ha elhiszi azt, hogy egy beteg világban egészséges maradhat.

A fiatalok vonatkozásában hogyan látja a jövőt? Hogyan lehet ebben az információáramlásban gazdag és összetett világban becsatornázni az egyház hívó szavait úgy, hogy azok mindenféle zaj nélkül, tiszta szándékukat megőrizve képesek legyenek az új generációkhoz eljutni? Mi az egyház felelőssége napjainkban?

Több éven keresztül végzett ifjúsági referensi feladataim alkalmával megtapasztaltam, hogy nagyon nagy ereje van az ifjúságnak és nagyon kell őket tisztelni és szeretni! Ez a legfontosabb!

Ez a mai új generáció ugyanis már nem nagyon szereti a frontális edukációt, nevelést és azt a klasszikus „én ülök és beszélek, te pedig hallgasd végig!” jellegű oktatási módszert. A mai fiatalok rendkívül figyelmesek és a legapróbb részletekben is az őket megszólító ember hitelességét vizsgálják. Ennek köszönhetően nagyon hamar megérzik a csömört is, amit a megkérdőjelezhető hitelességgel bíró hírek sokasága vált ki belőlük. Megkérdőjeleződnek manapság evidenciák is vallási identitások, nemek, de még a család fogalma is.

A hitelességre, a jó hírre és hírnévre telepített tájékoztatásra, kapcsolatokra vágynak a fiatalok, amik képesek a kialakult csömör feloldására. A csömör érzése jelzi számukra, hogy nem jó úton jár a világ. Lehet, hogy otthonában, baráti körében, osztályában, az oktatás számára jelentő meddőségében nem találja meg azokat az értékeket, melyek alkalmasak az életre való felkészítésre. Ebből adódóan gyakran előfordulhat, hogy túl éretlenül és lelkileg felkészületlenül találkoznak magával az élettel. Az így szerzett kudarcélmények, csalódások gyakran bizonytalansághoz, szorongáshoz vezethetnek. A reklámok szennyezett köveivel szegélyezett út nem biztos, hogy a tartós boldogság felé vezet. Múló örömöknek hamar van diadala a kiégésekben és a szorongásokban.

Az egyház, illetve valamennyi keresztény felelőssége, hogy segítse azt az embert, akire az élet túl korán rátalált, aki mindent lát a virtuális világ árnyoldalából. Abból a világból, melynek szerves része az erőszak, a valótlanság, abból a világból, amely minden szép és építő dologtól mentes. Ez azért is veszélyes, mivel felnőtt emberként is könnyebb megtalálni ebben a világban azt, mi beteg, s ami rossz.

A felelősségünk a bennünket követő nemzedékekért tehát nem más, mint hogy tudunk-e hiteles irányt mutatni számukra az üdítő és tiszta források felé, ahol nem csak a mulandó örömök adnak tartós békét, hanem egy szép döntésben, hivatásszerűen megtalálni azt a boldogságot, melyet hiszem, hogy csak Isten adhat meg.

A boldogság az életünkhöz kapcsolódó úgynevezett járulék, egy ajándék, mely megerősít abban, hogy jó úton járunk és hogy megtaláltuk a lelki békénket. A lelki béke, a szívcsendes békéje az embernek ha megvan, akkor mindene megvan, ha az nincs meg, akkor semmije sincs meg.

Következő kérdésem helyett engedje meg, hogy megfogalmazzam azt, hogy én, mint középkorú keresztény családapa, hivatásában közszolga és zenész hogyan látom Galo atyát!

Olyan embernek ismertem meg Galo atyát, aki a küldetésének tradicionális gyakorlásába harmonikusan építette bele azokat az értékeket, melyek széles körben és valamennyi generációra érvényesen képesek hitelesen megszólítani a Szirmabesenyői embereket.

Olyan embernek ismertem meg, aki nyitott a világban zajló eseményekre és korszerűen képes reagálni annak valamennyi rezgésére, aki ha kell gitárt ragad és a zene nyelvére lefordítva tolmácsolja Isten igéit és ha ideje engedi, akkor pedig csodás módon rekonstruált kerékpárján, motorján járja a falu utcáit.

Boldog lennék, ha hozzám hasonlóan senkinek sem lenne hétköznapi a hivatása a Földi életben, hanem úgy élnék meg azt, mint Istentől kapott ajándékot.

„Ha az ÚR nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők” mondja a zsoltár (127:1). Ezt tapasztaltam meg 2014. augusztus 1-én ideérkezésem napján. Szirmabesenyőben ekkor szomjúság volt. Megsüllyedve láttam a régi plébánia épületét is, melynek látványa rögtön azt a kérdést és egyben félelmet fogalmazta meg bennem: Vajon mit fog majd ehhez szólni az engem követő utódom és lesz-e kedve egy romos épület láttán folytatni mindazt, amit én itt elkezdtem?

Egy csoda volt abban az időszakban, hogy ekkorát mertünk álmodni. A szomjúságot, illetve a családbarát légkört látván gyorsan egyértelművé vált, hogy a plébániát fel kell építeni. Az így megszületett csoda minden nap kötelez engem valamire. A felépítéssel együtt járó összefogás, a rengeteg áldozatos veríték azt mondatja velem, hogy igen, jó volt ebbe beleőszülni! 😊

Minden egyes nap emlékeztet erre a munkára, erre az építkezésre, ami visszagondolva is egy hatalmas vállalás volt. Egy vállalás, mely azt a tudatott erősítette bennem tovább, hogy hinni kell és tenni a dolgunkat. Fontos, hogy ebben az elképzelésünkben folyamatosan fenntartsuk, szítsuk magunkban a hitet. Sokszor azt hisszük, hogy hitünk állandósult valóság, melyben elértünk arra a szintre, ami pont elég. Ez nem így van. A hitünk dinamikus. Az vagy nő, vagy csökken.

Bízom abban, hogy a templom megújuló környezetében, a harang szavában, az egyházi ünnepeinkben és eseményeinkben, ifjúsági táborunk élményeiben egyre többen meglátják majd mindazt, melyben hitük növekedik, erősödik. Én, aki itt eszköz vagyok csupán Isten kezében csak ebben szeretnék hinni. Bántana a tudat, ha ezt a fejlődést nekem tulajdonítanák. Ez egy Isten bizonyítéka számomra. Velünk van.

Tudom azt, hogy az Ő szándékát csak figyelni kell és bízni! Bízni és remélni, mert a jó Istent nagylelkűségben nem lehet felülmúlni. Mint ahogy a plébánia minden egyes köve rakódott egymásra, úgy épült az élő kövekből az egyház is. Az egyház nem magára épít. Pásztorok jönnek, majd mennek, de a nyáj marad. Az élő Krisztusra kell építkezni egy közösségnek.

Szentelésünkkor megfogadtuk, hogy Isten kezében az életünk és a hivatásunk és Ő oda tesz, ahova szolgálni küld. Szívem mélyén viszont bízom abban, hogy még szolgálhatok itt, valamint abban, hogy az itt élő emberek megszerették a teret, az átimádkozott falakat és lesz mindig templomunkban szebb holnapért imádkozó gyermek és idős.

Ha egy mondatba kellene megfogalmazni azt a hívószót, ami az emberekben elmélyítené az elmúlt időszak nehézségeinek konzekvenciáit, valamint tudatossá tenné az Isten és a hit felé való fordulást, mi lenne az?

Szentelő Főpásztoromnak volt egy nagyon értékes gondolata, most őt szeretném idézni.

A Sajó mellett vagyunk. Lehet egy forrás mellett szomjan halni, ha ez ember nem iszik belőle. A jó pásztorunk tanítása, kegyelme igazi forrás, mely tisztít, erőt ad, lelkesít és amely nyit örök távlatokat.

A mondatom tehát: Ne szomjazzunk forrás mellett!

Szirmabesenyő, 2021. április 26.